Fondation Peter Weiss pour la Culture et la Politique

Az elfeledettek emlékére

Lu Hszün: Az elfeledettek emlékére

I .

Régóta meg akarok emlékezni néhány fiatal íróról – pusztán azért, mert a keser?ség immár két éve emészti miattuk a szívemet, szeretném ily módon ki?zni magamból, hogy megnyugodhassam. Gorombán szólva, el akarom felejteni ezeket az ifjú embereket.

Éppen két éve, 1931. februárjában, hetedikén éjjel vagy nyolcadikán hajnalban ezt az öt fiatal írónkat meggyilkolták. Err?l egyetlen sanghaji lap sem adott hírt, talán nem állt szándékukban, talán nem tartották fontosnak. Egyedül az Irodalmi Hírek cikke kockáztatott meg néhány homályos utalást. A május 25.-én megjelent 11. számban Lin Mang úr Benyomásaim Pai Mangról cím? cikkében így fogalmazott:

„Termékeny költ? volt, aki a magyar Pet?fi néhány versét is lefordította. Lu Hszün, az Áradat szerkeszt?je, mikor megkapta a kéziratot, írt neki, hogy szeretne vele személyesen beszélni. De mivel Pai Mang nem er?ltette a hírességekkel való találkozást, végül Lu Hszün maga kereste föl, és a t?le telhet? legmeggy?z?bb módon további m?vek írására biztatta. De az ifjú emberb?l hiányzott az íráshoz szükséges nyugalom. Rohant tovább az ügyeit intézni, és hamarosan ismét letartóztatták. …”

A történet nem egészen hiteles. Pai Mang nem volt g?gös. ? keresett föl engem, és még csak nem is azért, mintha üzentem volna érte. Én sem voltam annyira szertartásos, hogy levélben hívjak meg egy ismeretlen küls? munkatársat a puszta beszélgetés végett. Teljesen normális okból találkoztunk. Beküldte az összegy?jtött versek el?szavaként megjelent, németb?l fordított rövid Pet?fi-életrajzot, s én írtam neki, hogy juttassa el hozzám az eredetit. Egyszer?bbnek találta személyesen behozni, mint postára adni.

Húszas éveiben járó, komoly kép?, eléggé sötét b?r? fiatalember volt. Nem emlékszem, mir?l beszélgettünk, csak arra, hogy elmondta, Hsziangsanból való, és Hszu a vezetékneve. Megkérdeztem, miért van a postáját átvev? n?nek olyan furcsa neve (fogalmam sincs már, mit találtam rajta furcsának), s azt felelte, hogy puszta szeszélyb?l, ugyanis a hölgy romantikus természet?. Nem mintha ? ezzel egészen egyetértene. A többit elfelejtettem.

Aznap este összevetettem a szövegét az eredetivel, és megállapítottam, hogy – egy-két apró hibán túl – egy helyen tudatosan változtatott. Szemlátomást nem tetszett neki a „nemzeti költ?” kifejezés, így azt írta helyette: „a nép költ?je”. Másnap levelet kaptam t?le. Sajnálja – írta – hogy annyit beszélt, mikor én alig szóltam, azt is hidegen, úgyhogy most eléggé kedveszegettnek érzi magát. Válaszul megírtam neki, hogy az is természetes dolog, ha az ember els? találkozáskor nem sokat beszél, viszont fordítóként nem illik saját rokon- és ellenszenvei szerint változtatni az eredetin.

Mivel a Pet?fi-kötete nálam maradt, elküldtem neki az én két Pet?fimet, s arra biztattam, fordítson még néhány verset, olvasóinkat biztosan érdekelné. Az elkészült új fordításokat személyesen hozta el, s akkor hosszabban beszélgettünk. Az életrajzot és a fordításokat az Áradat II. évfolyamának 5. száma közölte – több szám nem is jelent meg.

Harmadszorra egy igen meleg napon találkoztunk. Zörgettek a kapun, kinyitottam, és Pai Mang állt ott. Vastag, bélelt kabát volt rajta, és csurgott róla az izzadság, úgyhogy mind a kett?nkb?l kitört a nevetés. Akkor aztán elmondta, hogy forradalmár, és épp akkor engedték ki a börtönb?l. Minden ruháját és könyvét elkobozták, a t?lem kapott két könyvet is. Azt a vastag kabátot egy barátjától kapta kölcsön jobb híján, de mindenképpen hosszú kabátra volt szüksége. Azért izzadt annyira. Nyilván erre az esetre utal Lin Mang úr, mikor azt írja: „hamarosan ismét letartóztatták.”

Nagyon megörültem, hogy kiengedték, rögtön ki is fizettem a fordítói honoráriumát, hadd vegyen nyári köpenyt magának. De elkeserített, hogy a két Pet?fi-kötetem a rend?rség kezébe került – mint disznók elé a gyöngy. Az egyik a prózai írásait, a másik a verseit tartalmazta. A német fordító kijelentette, hogy az ? kötete alaposabb, mint bármelyik Magyarországon kiadott ”összes”. Reclam Universal-Bibliothek kiadás volt mind a kett?, úgyhogy Németországban bárhol megkaphattam volna nem egészen egy dollárért. De én kincsként ?riztem, mert harminc évvel azel?tt rendeltem volt a Maruzen Könyvkereskedésnél, mikor még rajongtam Pet?fiért.

A könyv annyira olcsó lévén, féltem, hogy a keresked? meg sem akarja rendelni, így torkomban dobogott a szívem, mikor a rendelést megírtam. A két kötetet azután állandóan magammal hurcoltam; de az id?vel az ember ízlése is változik, s én lemondtam róla, hogy Pet?fi-fordító legyek. Viszont eldöntöttem, hogy a könyvnek legjobb sora egy olyan ifjú ember kezében lesz, aki ugyanúgy rajong a költ?ért, mint én valaha. Ezért vettem oly komolyan az ajándékozást, ezért kértem meg Dzsou Si-t, vigye el Pai Mangnak a két könyvet a nevemben. Micsoda igazságtalanság, hogy a „háromstráfosnak” csúfolt sanghaji rend?rök kezébe kerültek!

II .

Nemcsak szerénységb?l ódzkodtam a küls? munkatársakkal való találkozástól. A kínos eseteket is kerülni akartam. Hosszú évek tapasztalata megtanított rá, hogy a fiatalok, különösen a fiatal írók többnyire irtózatosan érzékenyek, és roppantul komolyan veszik magukat. Ha tehát az ember nem nagyon óvatos, hamar el?állhat a kínos félreértés. Úgyhogy rendszerint kerültem ?ket. Ha pedig találkoztunk, természetes idegességemben röstelltem volna bármi szívességet kérni t?lük. Akkoriban az egyetlen sanghaji, akivel bátran beszélgettem és jókat nevettem, s akit néha apró személyes kérésekkel terhelni mertem, Dzsou Si volt – a két könyvet is ? vitte el Pai Mangnak.

Nem emlékszem már, mikor és hol ismerkedtünk meg. Egyszer mintha azt mondta volna, hogy Pekingben járt az el?adásaimra – az nyolc-kilenc évvel korábban történhetett. Arra sem emlékszem, hogyan barátkoztunk össze. Csingjunliban lakott, t?lem négy-öt háznyira, s így vagy úgy jó barátok lettünk.

Mikor el?ször látogatott meg, emlékezetem szerint azt mondta, Csao Ping-funak (Békés hazatérésnek) hívják. Egy alkalommal azonban, mikor a szül?földjén basáskodó urak elképeszt? arroganciájáról beszélgettünk, elmondta, hogy egy bizonyos helybéli uraságnak megtetszett a neve, lefoglalta a fiának, neki pedig – Dzsou Si-nek – megtiltotta a viselését. Én ebb?l azt gyanítom, hogy a barátom eredeti neve Ping-fu (Béke és Boldogság) lehetett: ez hamarabb megtetszhetett egy vidéki nemesúrnak, mint az egyszer? fu (hazatérés).

Dzsou Si Taicsou tartományból, Ninghaiból származott – taicsoui hirtelen természetét le sem tagadhatta volna, els? látásra megmutatkozott. A gyakorlati érzék is eléggé hiányzott bel?le; néha a Ming-dinasztia hercegekkel dacoló, kivégzett minisztere, Fang Hsziao-dzsu jutott eszembe róla, valószín?leg nem ok nélkül.

? otthon dolgozott – írt és fordított – és miután jónéhányszor beszélgettünk, és jónéhány dologban egyetértettünk, Dzsou Si néhány hasonlóképpen gondolkodó fiatalembert is elhozott magával, és megalapítottuk a Hajnali Bimbók Kiadót. Célunk az volt, hogy bemutassuk Kelet- és Észak-Európa irodalmát és a külföldi fametszet-iskolákat, mert úgy éreztük, minden t?lünk telhet? támogatást meg kell adnunk ezen er?teljes, egyszer? új m?vészetnek. E célok jegyében adtuk ki a Hajnali Bimbók – Modern külföldi novellák és A M?vészet Kertje cím? kötetet. Megjelentettük a kortárs japán fest?, Kodzsi Kukija festményeinek kötetét is, hogy így leplezzük le Je Ling-fenget, a sanghaji sétány álm?vész papírtigrisét, aki minden ötletét ?t?le lopta.

Hanem Dzsou Sinek nem volt pénze. A kiadó indulásához kétszázegynéhány dollárnyi kölcsönt vett föl. ? vásárolta a papírt, ? végezte a szerkesztés túlnyomó részét, nem is szólva az aprómunkáról – a nyomdákkal való vesz?désr?l a korrektúrázásról. Ezért aztán nem egy emberben kellett csalódnia, bosszús fintorral mesélte a kedvét szeg? fejleményeket. Korai m?veit borús kedély jellemzi, de az alaptermészetét éppen nem. Hittel vallotta, hogy az emberek jók. Mikor csalókról, h?tlen barátokról, vérszívó uzsorásokról meséltem neki, verejtékbe borult a homloka, és döbbent meglepetés ült rövidlátó tekintetében.

– Lehetséges az ilyesmi? – kérdezte kétkedve. – Bizonyára mégsem…

De a Hajnali Bimbók Kiadó nem sokáig m?ködhetett – nem részletezem az okokat – és Dzsou Si idealista kobakja életében el?ször k?falnak koppant. A rengeteg munkája kárba veszett, ráadásul további százdollárnyi kölcsönt kellett fölvennie, hogy a kiadó adósságait kifizesse. Ett?l fogva kevesebb kétellyel hallgatta, ha kijelentettem, hogy az emberszívekben gonoszság lakik, bár olykor mégis felsóhajtott: – Lehetséges az ilyesmi? – Ám továbbra is hittel hitte, hogy az emberek jók.

A Hajnali Bimbók maradék könyveit némi pénz reményében átküldte a Holnap Könyvkereskedésnek és a Kwanghua Könyvesboltnak. És fordított, fordított, hogy törlessze a kölcsönt. Így fordította le a Kereskedelmi Kiadó részére a Dán Novellák kötetét és Gorkijtól Az Artamónovokat. Ám attól tartok, értékes kéziratai a tavalyi harcok és t?zvészek során elpusztultak.

Nyugodt der?jét végül annyira elveszítette, hogy amikor hölgytársaságban – barátn?ivel vagy szül?városából jött lányokkal – sétált, mindvégig három-négylépésnyi távolságot tartott t?lük. Rosszalltam ezt a szokását, mert ha az utcán, t?le három-négylépésnyire egy csinos lányt láttam, soha nem tudhattam, hogy hozzá tartozik-e vagy sem. De ha Dzsou Si velem sétált, szorosan mellettem jött, és fogta a karomat, nehogy egy autó vagy villamos elüssön. Ez engem eléggé zavart, hiszen miért kell egy ennyire rövidlátó fiatalembernek másvalakire ügyelnie – úgyhogy egész úton az aggódó feszültség állapotában botorkáltunk egymás mellett. Ezért aztán ha csak tehettem, kerültem, hogy sétálni menjek vele. Az arcára kiül? aggodalom rám is átragadt.

Nem tudni, a régi erkölcs diktálta-e neki vagy az új, de ha segíthetett valakin, akár a maga rovására, habozás nélkül vállalta az új terhet.

Utóbb tudatos váltást tervezett. Kerek perec közölte: meg akarja változtatni írásainak tartalmát is, formáját is. Erre azt mondtam, hogy nem lesz könny?. Ha eddig kést és villát használt, most pedig át kell szoknia az ev?pálcikákra, hogyan csinálja? Egyszer? választ adott: Az ember tanul.

És ez nem üres hencegés volt. A nulláról indulva tanult újra mindent. Ekkortájt hozta el látogatóba egy barátn?jét, bizonyos Feng Keng kisasszonyt. Egy ideje már beszélgettünk, s mivel még mindig valamiféle korlát feszülését éreztem kett?nk között, arra gyanakodtam, hogy a kisasszony gyors sikerre vágyó romantikus jellem. Továbbá, hogy ?miatta akar Dzsou Si újabban nagyregényt írni. De magamra is gyanakodtam: barátom múltkori eltökélt válasza talán érzékenyen érintette engedékeny, laissez-faire felfogásomat, és sért?döttségemet viszem át tudat alatt a leányra – akkor pedig semmivel sem vagyok különb az irtózatosan érzékeny, g?gös fiatal íróknál, akikt?l annyira ódzkodom.

Feng Keng kisasszony törékeny, de nem kimondottan szép teremtés volt.

III .

Csak a Baloldali Írók Ligájának megalakulása után jöttem rá, hogy az általam ismert Pai Mang azonos azzal a Jin Fuval, akinek Az Úttör? közli költeményeit. Egyik gy?lésükre elvittem egy amerikai újságíró kínai útikönyvének német fordítását, gondolván, hogy odaadom neki, hadd gyarapítsa a nyelvtudását. De mivel nem jött el, megint Dzsou Si segítségét kellett kérnem. Nem sokkal utóbb mindkettejüket letartóztatták, úgyhogy ez a könyvem is, elkoboztatván, a „háromstráfosok” és társaik kezébe került.

IV .

Ekkortájt kérte föl Dzsou Sit a Holnap Könyvkereskedés egy új folyóirat szerkeszt?jéül, s ? a megbízást elfogadta. A kiadó t?lem is akart fordítást közölni, s megbízta Dzsou Sit, tudja meg, milyen honoráriumra tartok igényt. Én lemásoltam a Peisin Könyvesbolttal kötött szerz?désemet, s a másolatot átadtam neki. ? zsebre vágta, és elsietett. Ez 1931. január 16.-án kés? este történt. Nem sejtettem, hogy ekkor találkozunk, ekkor köszönünk el egymástól utoljára.

Másnap Dzsou Sit letartóztatták egy gy?lésen, és megtudtam, hogy a hatóságok énrám is igényt tartanak, mert megtalálták a szerz?désem másolatát Dzsou Si zsebében. Maga a szerz?dés igazán világos és érthet? volt, de nem kívántam afféle sötét helyeken megjelenni, hogy megmagyarázzam.

Az Aranyhorda tatárjaival szembeszálló hadvezér, Jue Fei életér?l szóló népszer? regényben szerepel egy tiszteletreméltó szerzetes, ? jutott eszembe. Lótusz-ülésbe helyezkedve szépen meghalt, mikor az ?t üldöz? poroszló átlépte a kolostor kapuját. S a következ? párverset hagyta ránk:

Ha keletr?l jött törvény vágna szájon,

Én a Nyugati Édenkertbe vágyom.

Ez volt a legjobb módja, hogy itt hagyja a keser?ség szolgák elgondolása szerint hullámzó tengerét. Amikor nincs „szabadító bajnok” a láthatáron, ez az eszményi kiút. De én, nem lévén tiszteletreméltó szerzetes, nem léphettem át a nirvánába kedvem szerint. Ráadásul imádtam élni. Úgyhogy megszöktem. Este elégettem barátaim régi leveleit, majd fogtam a fiamat, és feleségemmel szállodába költöztem.

Napokon belül elterjedt, hogy letartóztattak, tán meg is öltek; de Dzsou Sir?l szinte semmit nem tudtunk. Némelyek szerint a rend?rök elvitték a Holnap Könyvkereskedésbe, s faggatóztak, dolgozott-e szerkeszt?ként vagy sem. Mások szerint a Peisin Könyvesboltba vitték, és faggatóztak, ?-e Dzsou Si vagy sem. Bilincsbe verve vitték – tehát súlyos vád lehetett ellene. De hogy mi légyen az a vád, senki sem tudta.

Két börtönb?l írt, földijeinek szóló levelét láttam. Az els? így szólt:

„Január 24.

Harmincöt rab (köztük hét n?) társaságában tegnap érkeztem Lunghuába. Tegnap este láncra vertek bennünket – íme, a precedens, politikai foglyokat is meg lehet láncolni. A pörnek rengeteg szerepl?je van, ezért nem számítok rá, hogy hamar kiengednek; nagyon megköszönném, ha a könyvkereskedésben helyettesítenél. Amúgy minden rendben, németül tanulok Jin Fuval; kérlek, mondd meg Csou úrnak – ez a valódi nevem, Csou Su-dzsen – hogy ne aggódjék, nem kínoztak meg bennünket. A rend?rök és az állambiztonságiak többször is érdekl?dtek a címe fel?l, de természetesen fogalmam sincs róla. Ne aggódjatok!

Minden jót!

Csao Sao-hsziung”

A hátoldalon ez állt:

„Szükségem van két rizses tálkára. Ha nem engednek beszél?re, hagyd ott a két tálkát Csao Sao-hsziung nevére.”

Nem változott semmit. Meg akart tanulni németül, hogy keményebben dolgozhasson, mint valaha. És ugyanúgy aggódott értem, mint amikor együtt sétáltunk. Némely dologban viszont tévedett. Sok politikai foglyot láncra vertek már el?tte is; de hát Dzsou Si a valóságosnál sokáig tisztességesebbnek és felvilágosultabbnak képzelte a hatalmat – amíg meg nem tapasztalta, milyen kegyetlenül bánik vele és társaival.

Bár ez sem egészen igaz. Második levelének, melyet sajnos nem másoltam le, egészen más a hangneme. Elkeseredetten írja például, hogy Feng kisasszony arcát dagadtra verték.

Addigra még több lett a kósza hír. Némelyek szerint óvadék ellenében szabadlábra helyezhetik, mások szerint már elvitték Nankingba. Biztosat senki sem tudott.

Ráadásul egyre több levél és távirat tudakozódott énfel?lem. Anyám, Pekingben, belebetegedett az aggodalomba, sorra kellett írnom a leveleket, hogy rendbe hozzam a dolgokat. Ez vagy három hétbe beletelt.

Hidegre fordult az id?, s én azon töprengtem, adnak-e pokrócot Dzsou Siéknek azok, akik fogva tartják ?ket. Ekkor azonban megbízható forrásból kaptuk a hírt, hogy február hetedikén éjjel vagy nyolcadikán hajnalban Dzsou Sit és huszonhárom társát a lunghuai hely?rségi parancsnokságon kivégezték. Boncoláskor tíz golyót találtak a testében.

Hát így.

Kés? éjszaka ott álltam a szálloda hátsó udvarán, az összevissza dobált hulladék között. A világ aludt, aludt a feleségem és a fiam is. Mélységesen átéreztem, hogy igen értékes barátaimat veszítettem el, Kína pedig igen értékes ifjú férfiait. A keser?ség els? rohama után lassan megnyugodtam, de a szokás hatalma er?t vett nyugalmamon, s az alábbi sorokat f?ztem össze:

Ismerem a hosszú tavaszi éjszakákat;

Van feleségem, van gyermekem, ?szülök;

Álmomban egy anya könnyeit látom,

A város falán zászlós ?rségváltás;

Láttam, hogyan lesz kísértet barátaimból;

Kardok éle közt haraggal keresem a versbe való szavakat.

Lehajtom fejemet. Hogyan írhatok sort sor után?

Víztiszta holdfény süti sötét ruhám.

Az utolsó két sor nem bizonyult igaznak: végül leírtam a verset, és elküldtem egy japán énekesnek. Kínában ez a vers akkor nem jelenhetett meg. Szorosabb ?rizet alatt álltunk, mint ha konzervdobozba zártak volna.

Emlékszem, Dzsou Si egyszer hazautazott Újévre, és olyan sokáig maradt, hogy amikor visszajött, némelyik barátja szemrehányásokkal illette. Mélységes szomorúan mesélte nekem, hogy édesanyja mindkét szemére megvakult, s ? nem bírta ott hagyni, mikor arra kérte, hogy egy kicsit maradjon még. Ismerem az anyai szívet, és tudom, mennyi szeretet lakott Dzsou Si szívében.

Az Északi Csillag els? számába szerettem volna írni Dzsou Sir?l, de nem ment. Egyetlen dolgot cselekedhettem az emlékezetére: közlésre ajánlottam Kathe Kollwitz Az Áldozat cím? fametszetét, melyen egy kétségbeesett anya búcsúzik halott fiától. A metszetnek számomra külön jelentése volt.

A másik négy ugyanakkor meggyilkolt fiatal író közül soha nem láttam Li Vei-sent, és csak néhány szót váltottam egyszer Sanghajban Hu Jen-pinnel. Egy valakit ismertem viszonylag jól közülük, Pai Mangot (vagy Jin Fut), mivel többször váltottunk levelet, és a folyóiratomba is írt. De most egyetlen sorát sem találom. Azon a január tizenhetediki estén nyilván elégettem mindent, amit t?le kaptam – pedig még nem tudtam, hogy ?t is letartóztatták. De megvan a német Pet?fi-kötete, melyet átlapozva az egyik rövid vers margóján ott találtam a kézírásos fordítást:

Szabadság, szerelem!

E kett? kell nekem.

Szerelmemért feláldozom

Az életet,

Szabadságért feláldozom

Szerelmemet.

A kötet második lapján a Hszu Pei-ken név áll; gondolom, ez volt az igazi neve.

Ma két éve egy szállodában lapultam, míg ?ket a kivégz?helyre vitték. Tavaly ilyenkor fütyül? puskagolyók között menekültem a Nemzetközi Negyedbe, míg ?k ki tudja, hol porladtak. Csak az idei évfordulón ülök megint itthon, míg a világ, s benne a feleségem és a fiam nyugodtan alszik. Ismét mélységesen átérzem, hogy igen értékes barátaimat veszítettem el, Kína pedig igen értékes ifjú férfiait. A keser?ség újabb rohama után lassan megnyugszom, de a szokás hatalma er?t vesz nyugalmamon, és írni késztet.

Ha minden így marad a mai Kínában, továbbra sem jelenhet meg, amit írok. Ifjú koromban olvastam Hsziang Cu-si Emlékezéseit, s mélyen elítéltem szegényt, amiért alig írt néhány oldalt, máris befejezte. Ma már megértem.

Ma nem az ifjak írják meg az öregek nekrológját. Az utóbbi harminc év során annyi ifjú ember kiontott vérét láttam eláradni, hogy elmerülök ebben az áradatban, és nem kapok leveg?t. Annyit tehetek, hogy tollat fogok, és írok még néhány cikket, mintegy lyukat fúrva az alvadt véren át, hogy nyomorúságos módon némi leveg?höz jussak.

Micsoda világ ez? Oly hosszú az éjszaka, oly hosszú az út, hogy legjobb volna mindent elfelejtenem, vagy legalább befognom a számat. De tudom, hogyha merek emlékezni, és merek szólni, akkor elj? az id?, hogy mások is emlékeznek majd, és mások is szólnak róluk…

1933. február 7. és 8.